Kol 1:1-8

Több dolog is nehezíthetné, hogy Pál apostol ilyen szeretetteljesen kezdje a kolossé levelet:

1. Az apostol ezeket a sorait fogságból írta, miként az efézusi, filippi gyülekezetekhez és a Filemonhoz írt levelet.
2. Az apostol sohasem látta a kolosséi hívőket. Nem ő alapította ugyanis ezt a gyülekezetet, hanem a 7.versben említett Epafrász testvér, aki Pálnak igen hűséges és szorgalmas munkatársa volt azon a helyen.

A felolvasott igék a hála szavai olyan keresztyénekért, akiket ugyan az apostol nem látott személyesen, de HALLOTT Krisztusba vetett hitükről, szeretetükről és reményükről.

Ebben szeretném, én is ha megerősödnénk a mai napon: legyünk hálásak egymásért, és Isten értünk végzett munkájáért!

Gondolhatná a felületes olvasó a gyülekezethez írt levél kedves, udvarias bevezetésének a felolvasott igeszakaszt. De Pál apostol, és a Szentlélek ennél sokkal lényegre törőbb. Amit az Igében olvasunk, az értünk is íratott, és valamiben mindig változtatni akar rajtunk. Az én igém nem tér vissza hozzám üresen – mondja Ézsaiás könyvében az Úr.

Három kérdést intéz felénk ez az ige, ami elősegítheti a lelki növekedésünket:

1. Kik vagyunk?
2. Látszik-e rajtunk, hogy kik vagyunk?
3. Miként lettünk azzá, akik vagyunk?

1. Kik vagyunk?

Ha nekünk címezné az apostol a levelet, akkor ezt írná „a Krisztusban megszentelt hívő testvéreknek, akik Rákosszentmihályon élnek”.

Az apostol így gondolt rájuk ismeretlenül is. Isten így gondol erre a gyülekezet, úgy, hogy jól ismer minket. Nem csak halott rólunk, hanem ő teremtett meg, és ő adott új életet számunkra. Sőt ő az, aki megszentelődésünk folyamatában is segít.

Kifejezi ez a megfogalmazás a hívő élet kettősségét: Egyrészt a Krisztussal való közösségben él az, akit Isten újjáteremtett. A Biblia szerint ezek a szentek. Másrészt pedig egy adott helyen élnek ezek a szentek testvéri közösségben. Mi Vámospércsen, a testvérek Rákosszentmihályon. Ahova éppen letett, vagy elhívott minket az Úr. Az, hogy ki vagyok tehát e kettősség kell, hogy meghatározza: amikor a városban forgolódom, nem szabad elfelejtenem, hogy én Krisztusban élek, és Krisztus példája szerint akarok dolgozni a munkahelyemen, közlekedni a városban, és együtt lenni a családommal. Ugyanakkor a gyülekezetben pedig, ahova járok nem csupán megpihenni megyek, és örülök, hogy végre kiszakadtam a világi környezetből, hanem hozom magammal egyfajta imádságként azt, amit láttam a környezetemben. Mert úgymond nem csak szent vagyok, hanem Kolosséi is. Felelős vagyok a környezetemért. Kolossé egyébként birkatenyészetének köszönhetően egy jómódú kb. 10.000 fős kisváros volt, a mai Törökország területén.

Mit gondolunk tehát, kik vagyunk?

Lehet, hogy néhány testvérnek most azon kell elgondolkodnia e kérdés kapcsán, hogy vajon Krisztusban élem-e igazán az életemet? Érdekel engem, hogy mit jelent őbenne élni? Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik. – figyelmeztet Jézus a Jn. 15:6-ban.

Lehet, hogy más testvéreknek azon kell elmélkednie most, hogy felelősen gondolkodik-e arról a lakókörnyezetről, ahol él. Imádkozik-e a környezetéért, ismeri-e problémáit, szükségeit? Kész-e az isteni szeretetet tettekben is megmutatni ott, ahol él? Jézus ezért imádkozott:

Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Jn 17:15 Ebben meg is erősíti a 18. vers: Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba.

E kettősség kell, hogy most elmélkedésre késztessen, és változásra vezessen minket!

A második kérdés:

2. Látszik-e rajtunk, hogy kik vagyunk?

Pál apostol rendszeresen imádkozott a kolosséi gyülekezetért. Imádságát hálaadással kezdi. Különösen hálás azért, hogy ennek a kicsi gyülekezetnek híre van. Felfigyelt a pogány környezete is arra, hogy

milyen erős a Jézusba vetett hitük,
milyen sok áldás van az egymás iránti szeretetükön,
és milyen élő reménység van a szívükben a világ csüggesztő körülményei között is.
Ahol ez a három együtt megvan: a Krisztusban való hit, az egymás iránti szeretet és az Isten ígéreteire épülő reménység, ott jelen van Krisztus. A hit, szeretet, és reménység jól ismert szavai alatt jó lenne, ha nem általánosságokat értenénk. Hogy ezt segítsem, hadd állítsam az idő hármasságával párhuzamba e három fogalmat!

HIT – hiszem, hogy ami megtörtént a múltban Jézus Krisztussal, az értem, és helyettem történt meg. Amit Ő tett azt tehát magamra nézve is érvényesnek tekintem. Ez a hitem alapja, és ide térek vissza, ha valami meg akarna ingatni hitemben.

SZERETET – nem csak lelkesedés, nem csak rajongás, nem csak ellobbanó szalmaláng, nem valamiféle számításból, érdekből történő viselkedés. Az isteni szeretetről van itt szó, az agapéról, ami Krisztus által áradt belénk:

"szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által." Róm 5:5b. Ez a szeretet határozza meg jelenünket, és formálja jellemünket.

REMÉNYSÉG – a reménység Isten ígéreteinek komolyan vétele. Aki reménykedik, az tudja, hogy így lesz majd, ahogy Isten elkészítette a jövőt. Ez felülemel minket, kivesz a világi szemléletből. Ezért nem érti a világ sokszor a hívők reagálását. Miért szorul össze a szívük és miért szomorúak valami miatt, amin a világ nevet, vagy amiből viccet csinál? És fordítva: hogyan lehetnek nyugodtak és vidámak, amikor mindenkinek összeszorul a szíve meg a gyomra? Azért, mert nemcsak annyit látnak a világból, amennyi a szemük előtt van. Mi nem a láthatókra nézünk - írja Pál apostol -, hanem a láthatatlanokra (2Kor 4,18).

Isten kegyelme munkálja tehát a múlt eseményein alapuló hitet, a jelenben feladatként jelentkező szeretetet, és a jövő felől bátorítást adó reménységet bennünk.

A második kérdés tehát az, hogy látszik-e ez rajtunk? Tégy próbát: kérdezd meg testvéredet, hogy lát-e benned valamit e három közül? Ha még bátrabb vagy, kérdezd meg világi ismerősödet ugyanerről! De lehet, hogy nem kell ilyen önkínzásnak alávetni magunkat. Elég csak az Igét megkérdezni, hogy milyennek lát az Úr. Az megmutatja majd, ha jól figyelek, hogy hogy is állok, és miben kell változnom.

A harmadik kérdéshez érkeztünk, ami visszavezet bennünket Isten munkához:

3. Miként lettünk azzá, akik vagyunk?

Jó, ha a hívő ember emlékezik rá, hogyan is lett Isten gyermekévé. Pál apostol fontosnak tartja emlékeztetni a korinthusiakat: OLV 5-8.v.

Vagyis, hogyan kezdődött ez? Úgy, hogy hallottak Istenről. Az istenek világában élő pogányok hallottak a valóban létező, egy, igaz, élő Istenről. Először talán különös volt, amit hallottak, de mivel Isten maga szólította meg őket Epafrászon keresztül, ezért hit támadt a szívükben. És egyre nagyobb hittel hallgatták azt, amit Isten Epafrászon keresztül mondott nekik, és Isten ezzel az igével teremtette újjá őket. Ez azóta is mindig így történik. Nem véletlenül hangsúlyozza itt az apostol három vagy négy megjelölést is mondva Isten igéjére. Azt mondja:

• ez az igazság beszéde,
• amely az egész földön érvényes,
• amelyik élő beszéd, mert növekedik is, meg gyümölcsöt is terem - ilyet csak egy élő fa tud csinálni -, és
• ez formált át benneteket.

Hálásak lehetünk ezért.

Összefoglalva tehát:

Ahogy Pál apostol hálát ad a kolosséi gyülekezetért, egyúttal segít nekünk, mai keresztyéneknek ilyan fontos kérdések átgondolásában, minthogy kik vagyunk. Láttuk, hogy el kell gondolkodnunk kettős felelősségünkön: Krisztusban élünk ebben a jelenvaló világban. Az is lényeges, hogy az ebből fakadó hit, szeretet és remény látszik-e ez rajtunk. Végül azt láttuk meg, hogy ha szeretnénk ebben megerősödni, akkor legjobb visszamenni az igéhez, az elhívásunkhoz, Krisztushoz.