a  B i b l i a  f r i s s  h a r m a t a

Szégyen és álarc

2008/02/04. - írta: Csabosz

Egy korábbi cikkem folytatásaként, amit ide is feltetettem találtam egy elgondolkodtató részletet Bonhoeffer Etikájából. Azt a részt, ami folytatásnak tekinthető, kiemeltem.

A szégyen
 
Isten helyett az ember meglátja önmagát. “És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei.” (Gen 3,7). Az ember az Istennel és az embertárssal való meghasonlásban ismeri meg magát. Felismeri, hogy mezítelen. Ama védelem, a “betakartság” érzete, amit Isten és a másik ember nyújtott számára – eltűnt, önmaga lelepleződött. Szégyenérzet ébred benne. Ez a szégyenkezés: az ember el nem múló emlékezése eredetével történt meghasonlására, ez a meghasonlás kínja és a tehetetlen vágy – jóvátenni, meg nem történtté tenni a visszavonhatatlant. Az ember szégyenkezik, mert elveszített valamit, ami az eredeti lényéhez, a maga egész mivoltához szervesen hozzátartozott: csupaszságát szégyenli. Miként a fa a mesében restelli elveszített pompáját, akként pirul az ember is, hiszen veszendőbe ment az egység... Isten és ember, ember és ember között. A szégyenérzetet a megbánással többnyire összetévesztik. Megbánás akkor gyötri az embert, ha valami hibát követett el, szégyenérzet azért fojtogatja, mert hiányzik valamije. A szégyenérzet ősibb, mint a megbánás. Sajátos dolog, hogy lesütjük szemünket az idegen szem tekintete előtt: ez nem valamely vétkünk fölötti megbánás jele, hanem a bennünk élő szégyenérzeté, amely azáltal, hogy a másik néz és lát, elementáris erővel emlékeztet minket a belőlünk hiányzóra, életünk eltékozolt egész-voltára, a magunk mezítelenségére. Az idegen tekintet elviselése, amely elkerülhetetlen pl. személyes hűségfogadalom tételekor: nagyságot és önmagunkon vett erőszakot követel; a szerelemben, amikor keressük annak a másiknak a tekintetét: ott él a sóvárgás, az örök vágy... egyre ismétlődik a fájdalmas kísérlet: Visszanyerni az elvesztett egységet; tudatosan és eltökélten, vagy szenvedéllyel és odaadással úrrá lenni a meghasonlás okozta szégyenérzeten.
“… és körülkötőket csinálának magoknak.” A szégyenérzet leplet keres, hogy a meghasonlást eltakarhassa. A lepel azonban egyben a meghasonlás elismerését is jelenti, és ezért a károsodást meg nem gyógyítja. Az ember eltakarja magát és búvik ember és Isten elől. A lepel nélkülözhetetlen, mert ébren tartja a szégyenérzetet és ezáltal az eredettel történt meghasonlás emlékét – de azért is, mert az ember – a meghasonlott ember – rejtőzködve él, el kell, hogy viselje önmagát. Ha nem így tenne: önmaga árulójává válnék. “Minden mélységeket ismerő szellemnek álarcra van szükséges” (Nietzsche). Ez az álarc azonban nem színlelés, nem a másik félrevezetése, hanem a bekövetkezett meghasonlás szükséges jele és ezért tiszteletreméltó: tiszteletben tartandó. Az álarc alatt él az elveszített egység helyreállítása utáni vágy. Ahol ez a vágy vehemensen kaput tör: a két nem egymásra találásában, vagyis amikor ember és ember egy testté lesz (Gen 2,24); valamint a vallásban, amelyben az ember Istennel való egységet keresi; amikor tehát a leplet erőszakkal eltávolítjuk: éppen ott és akkor hozza létre a szemérem a maga számára a legnagyobb intimitást. Kant abban a tényben, hogy szégyenkezett, amikor imádkozás közben meglepték, érvet vélt találni az imádkozás ellen. Nem ismerte föl, hogy az imádkozás lényegéből fakadóan az elzárt, belső szobába való; nem látta meg, hogy a szemérem alapvető jelentőségű az emberi egzisztencia szempontjából.
Minthogy a szégyenérzet a meghasonlás igenjét és nemjét zárja magába, ezért az ember önleplezés és önleleplezés, elrejtőzködés és kitárulkozás, magány és társas élet között él. Ezért történhetik meg az, hogy az egyedüllétben, azaz a meghasonlásra igent mondva, mélyebben tapasztalja meg a közösséget (persze a meghasonlott közösséget), mint magában a közösségben. Mindig mindkettőnek jelen kell lenni. A legszorosabb közösség sem rombolhatja le a meghasonlott ember titkát. Ezért érezzük a szemérem megsértésének, hogy beszéljünk arról a kapcsolatról, amely összeköt minket – ez önmagunk lemeztelenítése, megszégyenítése lenne. Legmélyebb, legsajátabb örömünk és legmélyebb, legsajátabb fájdalmunk sem tűri, hogy szavak nyilvánosságra hozzák. Épp így őrzi a szemérem az Istenhez fűződő kapcsolatot is bármely fajta magamutogatástól. Végül az ember legbelső leplével önmaga takarja el magát, őrzi titkát önmagával szemben...: nem hajlandó tudatába befogadni egyet s mást, ami énje mélyén kibontakozik.
Ugyanígy a szemérem leple alatt húzódik meg minden kibontakozó, ami az emberben az elveszített egység helyreállítása iránti óhajból fakad. Az ember teremtő ereje fölött (és e teremtő erőt a meghasonlott embernek az eggyé válásért vívott küzdelme szüli és bontakoztatja ki) a szemérem titka lebeg; benne az Alkotóval történt meghasonlásnak, a Teremtő megrablásának emléke nyilvánul meg. S ez érvényes minden új emberi élet fogantatására éppúgy, mint a műremek születésére, tudományos felfedezésekre, általában minden emberi alkotásra, amely az embernek a dolgok világával való kapcsolatából fakad. Csak a világra hozott új élet, a befejezett mű fölött kitörő ujjongó, kitárulkozó öröm képes a szemérem titkát áttörni. A keletkezés titkát azonban ez is, mindvégig megőrzi.
Elrejtőzésünknek és lelepleződésünknek dialektikája csupán csak jele a szeméremnek. Általa a szégyenérzet nem küzdhető le, sőt éppen ebben igazolódik. A szégyenérzet fölötti diadal csak ott következik be, ahol helyreáll az eredeti egység: a ’mennyei hajlék’-kal, Isten templomával (2Kor 5,2kk). A szégyenérzet legyőzéséhez el kell viselnünk a megszégyenülés utolsó stádiumát is: az ismeretnek Isten előtti nyilvánvalóvá válását: “Hogy megemlékezzél, és pirulj, és meg ne nyissad többé szádat szégyenletedben, amikor mindent megbocsátok néked, amit cselekedtél – így szól az én Uram, az Úr” (Ez 16,63). “Cselekszem... Piruljatok és szégyenüljetek meg útaitok miatt” (Ez 36,32). Szégyenérzetünk legyőzetése a bűnbocsánat végső megszégyenítése árán történhetik csak meg, Istennel és embertársainkkal való újbóli közösségünk útján. Ez valósul meg a gyónásban, Isten és embertársaink előtt.
Te mit gondolsz ezekről?
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://igek.blog.hu/api/trackback/id/tr74324926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.