A megújulás egyensúlya

              Ha megérkezik egy olyan új gondolat a történelembe, mint amilyen a reformáció is volt, a hatásának van egy folyamata. Amíg új, addig erjesztő és elevenítő hatással van. Ám amikor intézményesedik, könnyen esik eme gondolat hirdetője túlzásokba. Nézzünk néhány példát erre!

                A protestantizmus egyik fő jellemzője a hit általi megigazulás. Ennek hangsúlyozása a missziós tevékenység erős ösztönzőjéül szolgálhatott. Ám olykor az is előfordulhatott, hogy gátja lett mindennemű missziós erőfeszítésnek, hiszen azt lehetett mondani, hogy Istené a kezdeményezés, ő választja ki azokat, akiket mindenható akaratából üdvözíteni kíván, káromlás tehát minden emberi iparkodás mások üdvössége érdekében.

                Egy másik reformáció-korabeli jellemző az ember bukott voltának hangsúlyozása. Ez egyrészt segített megőrizni Isten hatalmának eszméjét, és ezáltal megóvni a felfogást, hogy a misszió mindenekelőtt és végső soron Isten tulajdon munkája. Az emberi romlottság túlhangsúlyozása azonban komor, fatalista emberképre is vezetett, amelyben az emberek csak bábok egy sakktáblán. Ez könnyen vezérelt belenyugváshoz és tétlenséghez, hiszen e felfogás szerint az ember úgysem tud a valóságon változtatni.

                Igen nagy nyereség volt a középkorhoz képest, hogy a reformáció felhívta az egyén értékére a figyelmet. Akkoriban az egyént gyakran áldozatul vetették a közösség érdekében. Másfelől az egyén túlhangsúlyozása elidegenítette az egyes embert a közösségtől, és elfedte azt, hogy az ember lényegénél fogva közösségben él.

                A hívők egyetemes papságának újrafelfedezése segített tudatosítani azt, hogy minden keresztyénnek elhívása van és kötelessége Istent szolgálni. Másfelől viszont ez a szakadás csíráit is magában hordozta. Lehetségessé vált, hogy különböző keresztyének különbözőképpen értelmezzék Isten akaratát, és aztán így mindenki a maga útján induljon. Az egyetemes papság eszméjének elvadulásából ered a sok protestáns felekezet létrejötte.

                Végül még a Biblia szerepét is túl lehet hangsúlyozni. Nagy érdeme a reformációnak a Szentírás újrafelfedezése. Ám még a Biblia is kerülhet Isten lénye fölé. Luther még kijelentette: "más az Isten, és más a Biblia, amiképpen a Teremtő más, mint a teremtmény". Hans Küng katolikus teológus írja: "Ahogy sok katolikus nem annyira Istenben hisz, mint a "saját" egyházában és a "saját" pápájában, ugyanúgy hisz megannyi protestáns a "saját" Bibliájában."

                Mi, baptisták hogy állunk a túlhangsúlyozások terén? Ha tanításainkat a következő módon csomagoljuk: "Ne gondolkodj, csak hidd el!", akkor rossz a pedagógiánk. Ha olyasmit tanítunk, ami a Szentírásból nem vezethető le, akkor a hamis hitet erősítjük. Ha a változatlan tartalmat változatlan formában akarjuk továbbadni a változó kultúra ellenére, akkor a rossz értelemben vett konzervativizmust erősítjük.

                 Krisztus személye az egyensúly példája számunkra. Ő tanított, de sohasem vált a törvényeskedés rabjává. Egyenként szeretett mindenkit, de ahol csak járt, közösséget teremtett maga körül. Tanított ugyan egy imádságot tanítványaival, de nem tette ezt imádásának egyedüli eszközévé. Ő segítsen bennünket, hogy az Atyára figyelve megtisztulhassunk túlzásainktól!