Álarcaink

Sokan küzdünk a kínzó kérdéssel: ki vagyok? Megelégeljük, hogy annyiféle szerepet kell játszanunk, annyiféle elvárásnak kell megfelelnünk. A kétségbeesett önkeresés elvezethet a radikális gondolathoz: „Le minden álarccal!” Lehetséges ez?

         Azzal, hogy nem vethetjük le álarcaink, a pszichológia régen tisztában van. Ha viselnünk kell ezt, akkor a talpraesett pszichológus mit tanácsol? Legalább olyat vegyünk fel, amelyik jól áll! Forgács József inkább a benyomáskeltést boncolgatja könyvében. Azt mondja, hogy önkéntelenül is benyomást keltünk a hétköznapi helyzetekben. Talán hazudunk ezzel? Valóban, sok ember másnak adja ki magát, mint ami, hogy ezzel haszonra tegyen szert. Lehetne sorolni irodalmi példákat is a Koldus és királyfin át ennek mai megfelelőjéig. De a lélektan szerint itt nem erről van szó. A benyomáskeltés arra az alapvető emberi hajlamon alapul, hogy úgy képzeljük el, tervezzük meg, és szabályozzuk társas viselkedésünket, hogy a benyomás, amit keltünk, kifejezze saját magunkról és társainkról alkotott képünket.

Amikor a nyilvánosság számára mutatjuk meg magunkat, maszkot vagy „homlokzatot" is használunk. (Goffman „homlokzatnak" nevezte azokat a pozitív társadalmi értékeket, amelyekről egy személy sikerrel hirdeti, hogy képviseli őket.) A homlokzat az én kivetített képe, amelyet elismert társadalmi tulajdonságok alkotnak. Az öltözék, a viselkedési stílus, a kiejtés és a szókincs mind-mind része lehet a nyilvánosság számára bemutatott „homlokzatnak". Goffman szerint ha alakításaink balul ütnek ki, vagy a „homlokzat" összeomlik, az nemcsak zavart eredményez, hanem fenyegeti azt az érzésünket is, hogy társas/társadalmi kapcsolataink előre láthatóak és rendezettek. Ha az emberek „szerepükön kívül" cselekednek, nem tudjuk, hogy a továbbiakban mire számítsunk, hogyan lássunk előre egy helyzetet, és hogyan birkózzunk meg vele.

Paul Tournier a Személy és szerep című könyvében azt mondja, hogy e kettő - a személyünk és szerepünk - állandóan jelen van. A kettő kölcsönhatásban van egymással. Ő is elismeri a színházhasonlat jogosságát. De arról is beszél, hogy állandó kísértésként jelentkezik, hogy megfeleljünk a szerepnek, amit elvárnak tőlünk, ezért például úgy teszünk, mintha nagyon sietnénk, pedig szívesen maradnánk. Azt játszuk, hogy ráérünk, pedig már türelmetlenül várjuk, hogy elmehessünk. Úgy teszünk, mintha szívesen adnánk a kéregetőnek, ha nálunk lenne a pénztárcánk. Valójában, akkor se adnánk, ha ott lenne.

„Nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat.” (Péld 14:13) Van egy mély vágyunk. Az, hogy a valódi személyiségünket éljük meg, aszerint éljünk. Ez általános vágy. Gyakran mondjuk ma: „Fogadj el, mert én ilyen vagyok.” Úgy tüntetjük fel, mintha tudnánk, hogy milyenek vagyunk. Belül azonban érezzük, hogy mennyire bizonytalan is ez a kép.

Vannak a jelmezlevételnek harcos hívei. A naturisták vagy más néven nudisták is ilyen elveket vallanak. Ők őszintén kergetik azt az álmot, hogy teljesen levetve a megszokott jelmezt, egy hitelesebb emberi közösségre találhatnak. Szerintük mindenféle képmutatás tagadásának szimbóluma az, hogy úgy mutatkoznak, amilyenek valójában, teljes egyszerűségükben, még azt sem takargatva, amit az alapvető szemérem diktál.

Minden cicoma és álarc nélkül szeretnénk élni? Ehhez ki kellene iktatni az emlékezetet, ami pedig alapvető emberi tulajdonság. Mindaz, amit a múltban éreztünk és átéltünk, belénk vésődött. De mi lenne, ha sikerülne, és kiderülne, hogy valójában a személyem nem olyan jó, mint aminek hittem? Tehát nem az az elsőfdleges feladatom, hogy megtaláljam önmagam. De akkor mégis mi?

A Biblia is érvel a meztelenség ellen. A bűnbeesés után Ádám és Éva ösztönösen fügefaleveleket fűztek össze, hogy ágyékkötőket készítsenek maguknak (1Móz 3:7). Később Isten maga tökéletesítette öltözetüket, bőrből készült ruhát adva rájuk (1Móz 3:21). Tudta tehát, hogy attól kezdve egészen a világ megváltásáig nem lehetünk teljesen meztelenek emberi mivoltunkban. Nem vette el az embertől az összefércelt ruhát, hanem szebbet adott neki. A Szentírás felébreszti az olvasóit abból az álmukból, hogy látszatoktól és védekezésektől mentes életet élhetnek. Ellentétben a hiábavaló erőfeszítésekkel - megszabadítani az ember személyét az összes felvett szerepétől - egy egészen más megoldást kínál: fogadja el azt a ruhát, amelyet Isten ad rá, azt a szerepet, amelyet neki szánt.

A Biblia egyáltalán nem becsüli le a külsőségek jelentőségét. Az egész természetre úgy tekint, mint az emberi élet Isten által teremtett ragyogó hátterére. Dicséri az asszony szépségét, Salamon templomának csodáit, a táj szépségét, a virágzó rét pompáját. Mesél fényűző ruhákról, arany- és ezüst díszítésekről, zenéről, táncról, szertartásokról és különböző vallási szokásokról. Tehát a formára is nagy hangsúlyt helyez.

Az, aki a formák semmibevételét tűzi zászlajára, ugyanúgy szerepet játszik, mint az, aki ha törik, ha szakad, jól vasalt akar lenni. Mindkettő a maga eredetiségében hisz, és mindkettő a maga hiúságát legyezgeti. És emiatt mindkettő téved. Néha sokkal fegyelmezettebbnek kellene lennünk, mint amilyenek vagyunk, és néha sokkal felszabadultabban viselkedhetnénk, mint ahogy tesszük.

A királyi udvarokban kötelező protokolláris szabályok vannak, és ezeknek a királyok kötelesek magukat alávetni, bármennyire is kerülni szeretnék az ünnepélyes ceremóniákat, mivel ezzel tisztelik meg a népet, amelyet képviselnek. Legnagyobb erényük éppen az, hogy lemondanak egyéni szeszélyeikről, és jól eljátsszák a hivatásuk által rájuk szabott szerepet. Azonosulnak szerepükkel, sohasem feledve, hogy királyok.

Gondolkodásunkban — ki jobban, ki kevésbé — mindig szembeállítjuk a formát és a tartalmat. Azt szeretnénk, hogy ne a formáért, hanem a tartalomért értékeljenek. Ez a szembeállítás azonban naiv és elbizakodott: a forma az, ami látható, mi pedig mindig azt a látszatot szeretnénk kelteni mind önmagunk mind mások előtt, hogy ami nem látható, sokkal értékesebb. „A külcsín igazolja a belbecset" — írja Jacob Boehme. Így van ez egész életünkben, ám az önmagunknak alkotott szerep nem is olyan képmutató, mint hisszük. Annál inkább kifejezi valódi személyünket, minél kevésbé figyelünk rá.

A fent említett könyv elmondja, hogy bár nem a ruha teszi az embert (a közmondás eleve utal arra, hogy milyen kényes dologról van szó), és nem elég sarut kötni, hogy szentté váljunk, de nem véletlen, hogy a szerzetes reverendát hord, a bíró talárt, a katona egyenruhát. Testi, lelki, sőt szellemi életünk is magán viseli eljátszott szerepünk jegyét. Problémánk tehát más irányba tolódik el. Lemondhatunk utópisztikus álmunkról, hogy mezítelenül éljünk, és bármiféle szereptől mentesen ragadjuk meg személyünket? Be kell ismernünk, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlan. Figyelmen kívül kell hagynunk a „szerepet játszik” kifejezés negatív csengését. Nem arról van itt szó, hogy lemondjunk mindenféle szerepről, hanem arról, hogy megtaláljuk az összhangot személyünk és a szerep között. – érvel Tournier.

„Megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult.”(Filippi 2:7)

Jézus sem volt mentes attól, hogy szerepet játsszon, ráadásul egy tanult szerepet: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz.” (Jn. 5:9-20a) Emberi forma és isteni tartalom! Mekkora áldozatot jelenthetett Jézus számára ennek az álarcnak felvétele? Ott kellett hagynia a mennyei gazdagságot a földi szegénységért. Olyan társaságból távozott, akikkel mindenben egyetértett, hogy olyanok közé menjen, akik gyűlölték azért, mert Messiás. Ráadásul ezt az egyetlen szerepet játszotta végig következetesen, nem törődve azzal, hogy az emberek közül sokan teljesen mást vártak el tőle. Ez volt az Ő tökéletes „alakítása”.

Nagyszerű volt például a figyelemfelkeltésben. Néha tömörségével éri ezt el: „Kövess engem!”, máskor meghökkentő mondataival: „Ti adjatok nekik enni!”. Péter esetében is a furcsa kérés kelthette fel a figyelmét: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” Simon farizeussal folytatott beszélgetése során a rövid kis szituációval, amit elmond Jézus (a két adósról) mintegy tükröt tart Simon elé. Nikodémust azzal lepi meg, hogy figyelmen kívül hagyja Nikodémus méltatását, hanem az újonnan születésről kezd el beszélni. A lábmosás önmagában egy igen meghökkentő cselekedet volt. A mindennapi élet képeiből vett példázatai is megragadták a figyelmet.

Ez éppoly tudatos volt nála, mint nonverbális üzenetei. Ezek közül néhányat az evangéliumok is rögzítenek: örömről és szomorúságról árulkodik a mimikája (Lk 10:20 és Jn 11:33-35, Lk 19:41), odafordulást vagy épp haragot tükröz a tekintete (Lk 6:20, Mt 19:26 és Mk 3:5), gyakran megérinti a gyógyulni vágyók beteg testrészeit, hangerősségét  változtatja, ahogy a helyzet kívánja (Lk 8:8, Jn 12:44, Jn 7:28,37), a térközt is változtatja, ha kell (odalép tanítványaihoz Mt 28:18). Látjuk, hogy mesterien játszotta szerepét, mindent a küldetéséhez igazított. Példa ő ebben is a követőinek.

A nagy kérdéshez tehát, hogy az álarcnélküliség ábrándjának kergetése helyett mit tegyünk, úgy juthatunk közelebb, ha megtaláljuk és felvállaljuk a személyünknek szánt szerepet. A szerepet, ami nem elfedi, hanem kiteljesíti igazi lényünket.