Várás és elvárás

Különbséget kell tennünk két alig különböző szó között: várás és elvárás. Szemléltetés: a gazdag amerikai rokon azt üzente, hogy hamarosan meg fog látogatni. Elkezdődik a várás. Várjuk a közelebbi, pontosabb adatokat az érkezéséről. Ezzel egyidejűleg megmozdulnak az elvárások is. Mi szegények vagyunk, ő gazdag, bizonyára nem jön majd üres kézzel. Vajon mit hoz ajándékba? A szegénységünktől is, de a lelkületünktől is függ az, hogy mennyire „srófoljuk föl" az elvárásainkat. Amikor megérkezik a vendég, a várásunk beteljesedik. De külön kérdés az, hogy nem csalódunk-e a közben melengetett elvárásainkban.

Várás és elvárás: a Bibliában is megtaláljuk ezt a kettősséget. A próféták egymás után szóltak a világ Üdvözítőjének eljöveteléről. Az ígéretek nyomán elkezdődött a várás és ezzel párhuzamosan az elvárás is. Isten ígéretei mellé felhalmozódtak az emberi elvárások. Ezek az évszázadok során kettéágazódtak. Egyik oldalon egyre fényesebbek, egyre merészebbek lettek az elvárások. Jellegzetes kép: az „Oroszlán" (Júda oroszlánja, a Messiás) legyőzi a „Sas"-t (a Római Birodalmat). A másik oldalon egyre bensőségesebbé, mélyebbé és csöndesebbé lettek az elvárások. „Ez az én szolgám, akit támogatok... nem kiált, nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el..." (Ézsaiás 42 és lásd hozzá az Ézsaiás 53-at).

Nem mindenütt, de többnyire ez a helyzet állott elő: a várás a Szentlélektől volt, az elvárás viszont a bűnökben-szenvedésekben vergődő emberi lélektől. Az elvárások az erőszak, győzelem, bosszúállás irányába fokozódtak. Kevesen voltak azok az „igazak" (caddikok), akiknek „elég" volt az Úr szenvedő Szolgájának megjelenése. Keresztelő János is megtántorodott: Valóban te vagy az Eljövendő (hiszen te „csak" kegyelmet hirdetsz a bűnösöknek!), vagy mást várjunk (véres kezű, győzelmes hadvezért)?

Jézus tanítványai sem voltak mentesek az akkori általános elvárásoktól. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt" (Lukács 24,21). Példa értékű itt Saul megtérése. Ő is a dicsőséges Messiást várta, és nem tudta megbocsátani, hogy a keresztre szögezett Jézust némelyek Messiásuknak vallották. Minden zsidóból lett keresztyénnek gyötrelmes belső harcot kellett megvívnia önmaga addigi elvárásaival szemben - és ami ennél is fontosabb: a Szentlélek Isten segítségét kellett elnyernie - ahhoz, hogy leboruljon és megadja magát: „Én Uram és én Istenem!" (János 20,28).

Az Ószövetség és az Újszövetség átfogó figyelmeztetése: ügyeljünk az elvárásainkra. Minket is kísért az, hogy emberi elvárásainkkal elhomályosítjuk Istennek érvényes ígéreteit és amikor csalódunk téves-hamis elvárásainkban, akkor abbahagyjuk magát a várást is. Ha megsejtettünk valamit abból, hogy Jézus nem úgy jön vissza, ahogyan eddig gondoltuk és vártuk, akkor elhallgat a „Jövel Uram Jézus!" imádság is. Emberi kapcsolatainkban is ezt éljük át: a türelmes várás ígéretes csöndjébe belebeszélnek, belekiabálnak a türelmetlen elvárások, követelődzések. Nem elég nekünk az az „ajándék", amit a „gazdag rokontól" (a másik embertől!) kapunk.

De hát lehet várni elvárások nélkül? Nem lehet. Pontosabban: csakis imádkozva lehet. így: Istenem, vigyázz az én csalárd szívemre, hogy amikor megérkezik a „gazdag rokon", jobban örüljek a találkozásnak, mint az ajándékoknak. Nehéz a lecke, de nincs más út: le kell választanunk a vágyak-szenvedések szülte elvárásokat az Isten igaz ígéreteibe fogódzkodó, csöndes várásról. „Jó várni és megadással lenni az Úrnak szabadításáig!" (Jeremiás Siralmai 3,26).