Péld 8:35

 Van egy kis lélekgyakorlat, ami során arra kérik az embereket, hogy próbálják meg életüket valamilyen jelenséghez, élőlényhez, fogalomhoz vagy tárgyhoz hasonlítani. Életünket nagyban befolyásolja ugyanis az életről alkotott definíciónk. Ez kihat arra, ahogy az időnkkel és a pénzünkkel bánunk, ahogy a képességeinket kamatoztatjuk és a kapcsolatainkat megéljük.

„Mihez hasonlítanád életedet?” Ahány ember, annyiféle válasz létezik a kérdésre. Van aki

hullámvasúthoz hasonlítja: egyszer fenn, egyszer lenn

cirkusz: mutatványokat kell bemutatnunk a közönségnek

kirakójáték: kellenek a megfelelő elemek az élethez, hogy jól működjön

zenemű: a szép harmóniához kellenek hangszerek, kell tehetség és kell egy kotta és kell egy karmester

utazás: az viszi az ember életét előre, hogy valahonnan al akar jutni valahová

Fontos kérdés ez, ugyanis aki egy nagy bulinak képzeli el az életet, számára a szórakozás lesz az elsődleges. Aki versenynek látja, annak a sebesség jelent értéket, és valószínűleg mindig siet valahová. Aki maratoni futásnak képzeli, az a kitartást tartja fontosnak. Akinek az élet olyan mint egy focimeccs, vagy egy harc, annak a győzelem lesz a lényeg.

Te mihez hasonlítanád az életedet?

A legtöbb ember az egész életet kötöttségekkel teli kényszerpályának tekinti. Ennek az oka az, hogy tetteik nagy részével olyan célokat igyekszenek elérni, amit soha nem vizsgáltak meg. Pedig fontos alapelv, hogy egy adott magatartást annyira fog valaki tudatos döntésnek érezni, amennyire felismerte viselkedésének célját. Ha a célom, amit én döntöttem el, az például az, hogy izmos, erős férfi legyek, akkor nem zavar az, hogy építkezéseken kell segédmunkát végeznem, mert bár vannak könnyebb munkák, ez engem közelebb visz a célomhoz. Pál apostol valószínűleg ezért nem bánta, hogy börtönbe vetették Filippiben, mert tudta, hogy ez is az evangélium terjedését szolgálhatja.

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megengedte, és vissza is igazolta az a vágyamat, hogy lelkipásztorként szeretném őt szolgálni. De ez, hogy úgy mondjam csak hab a tortán. A legjobb ami az életemben történt, az hogy Jézus mellett döntöttem. Ő is azt mondta tanítványainak a Lk 10:20-ban:

„De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.”

Beszéltem tehát az életszemléletről. Nagyon fontos, hogy az imént hallott metaforákat a Biblia igazságai, a Biblia metaforái váltsák fel az életünkben. Így tudunk Isten terve szerinti, teljes életet élni.

 Segít a felolvasott igevers ebben. Rámutat, hogy a teljes életet csak Istennél találhatjuk meg. „Mert aki engem megtalál, az életet találja meg, és kegyelmet nyer az Úrtól.”

Ez a vers olyan, mintha Jézus mondaná. Mondja is ezt a jól ismert Jn 3:16-ban. Ez tulajdonképpen a Jn 3:16 ószövetségi megfelelője.

De megerősítik ezt más fontos igék is:

1. János 5:12 Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.

Filippi 3:8 Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.

Pál apostol jól tudta: Krisztusban olyan sokat nyerhetünk, hogy azért érdemes mindent másodlagosnak tekinteni.

Említettem, hogy a Biblia is ajánl metaforákat az életünkre nézve. E tekintetben Rick Warren ajánl néhányat a Céltudatos élet című könyvében:

A földi élet egy próbatétel

Isten újra meg újra próbára teszi a bibliai emberek jellemét, hitét, engedelmességét. szeretetét, becsületességét, hűségét. Ádám és Éva elbukott a próbán az Édenben, Dávid is több alkalommal vesztesként végzett a vizsgákon. De vannak sikeres hétpróbások is: József, Ruth, Eszter, Dániel.

Amikor megértjük, hogy a mi életünk is egy próbatétel, akkor rájövünk, hogy semmi sem jelentéktelen, mert minden legyőzött nehézség a célhoz visz közelebb. Említettem a segédmunkás példáját. Ezt élhetjük át minden élethelyzetben e bibliai igazság segítségével.

Vígasztaló ebben, hogy Isten soha nem engedi, hogy a próbatételek nagyobbak legyenek a kegyelemnél:

1Kor 10:13 Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.

A másik bibliai kép:

A sáfárság gondolata. A ránk bízott életet, annak minden javával, kincsével együtt Isten adta át egy kis időre, hogy legyünk a vagyonkezelői annak.

1Kor 4:7 Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?

A mai világ ezt hangoztatja: „nem a tiéd, úgysem fogsz vigyázni rá”. De a bibliai mérce ez: „mivel Istené, a lehető legjobban kell vigyáznom rá”.

1Kor 4:2 egyszerű fordítás: Akire pedig rábíztak valamit, attól elvárják, hogy hűséges és megbízható legyen.

A sáfárt, amikor hazajön a gazda, elszámoltatja. Mindegyikünk életének végén készül majd számvetés, hogy ennyire jó kezelői voltunk Isten vagyonának, amit ránk bízott.

A harmadik kép a jövevény képe.

Zsolt. 119,19

Jövevény vagyok a földön, ne rejtsd el előlem parancsolataidat!

Mélyen megrázott kedves szolgatársam, teológiai tanárom, Szirtes András testvér halála. Igyekszem elfogadni Uram akaratát, aki így döntött, hogy ennyi esztendeig éljen András e földön.

Ő is tudta, hogy csak jövevény.

Az egyedüli út, hogy Isten terve szerint, az ő által adott minta szerint éljünk teljes életet, a gondolkodásunk megváltozása, a megtérés.

Ha elfogadom Jézust, ő hitet ad nekem őbenne és az örök életben.

Ha az emberi élet­nek nincs konkrét értelme, akkor szinte teljesen ki van szolgáltatva az érzelmek keresésének. Az ember csupán kísérletez, újabb „élményeket" keres, hogy megtörje holt vágányra futott élete monotóniáját és unalmát. A céltala­nul élő ember általában elvész a drogok okozta hallucinációk erdejében, az alkohol mámorában, a hosszú orgiákban, abban a nyughatatlan késztetésben, hogy akkor is vakarózzon, amikor nem viszket semmije. Az embe­ri természet irtózik az ürességtől. Jézus betölti életünket értelemmel, céllal.

 

Még többet is ad: a teljes élet nélkülözhetetlen eleme a közösség, a valahová tartozás.

A teljes életet élő embe­rek tudják, hogy ők tartoznak valahová: családjukhoz, egyházukhoz, az emberiséghez. Olyan közösségek ezek, ahol jól és otthonosan érzik magukat, akikkel megtapasz­talják a kölcsönös egymáshoz tartozás érzését. Olyan helyek, ahol hiányuk érezhetővé válnék, ahol haláluk után meggyászolják őket. Ezekben a kapcsolatokban jól érzik magukat, akár adnak, akár kapnak. Az ellenkező irányú magatartás, az elzárkózás mindig beszűküléshez vezet és pusztít. Az elszigeteltség és a magányosság szakadékába taszít bennünket, ahol csupán sínylődhetünk.

Krisztus az csodálatos közösséggel ajándékoz meg, ha elkötelezzük magunkat ővele.

"Alapos megtérésnek" nevezhetjük azt, amely megbocsátáshoz és másokkal való kapcsolathoz vezet. Mindkettőhöz szükséges feltárni a bennem lévő fájdalmat, és azt, hogy mennyire ragaszkodom a védekező mechanizmushoz, ugyanakkor végső elhatározást kell tennem, hogy feladom önmagamat az engedelmes bizalom érdekében. A mély, alapos megtérés vezet oda, hogy az ember élvezi Isten lényét, felebarátait pedig szereti. A megtérés szilárd alapul szolgál, hogy megbocsássunk azoknak, akik minket megbántanak. Erre épül az a készség is, hogy útirányunkat az engedelmesség szabja meg. Ennek következtében Krisztus irántunk való szeretetét jobban megtapasztaljuk, és értékessé válik az Ő velünk kapcsolatos terve mások megérintésére.

Nagy tévhit, hogy fondorlatos önvédelemmel találjuk csak meg az igazi életet. Fel kell ismernünk, hogy az öröm forrása az engedelmesség.

Az emberek folyamatos keresésben vannak. Találd meg életed célját, értelmét Jézusban, mint ahogy ezt igénk is ígéri: Mert aki engem megtalál, az életet találja meg, és kegyelmet nyer az Úrtól.

Emberi kapcsolatainkból megtanultuk, hogy ahhoz, hogy egy kapcsolat működjön, mindkét félnek hozzá kell tennie a maga részét. Isten és ember különös kapcsolatában vajon hogy van ez? Mit ad Isten és mit kell nekem tennem?

Ami Istent és az embert összeköti, azt a Biblia hitnek nevezi. Ez az az eszköz, aminek segítségével Isten elérhető és Vele közösségre juthatunk.

Hogyan kezdődik valakiben el a hit? Hogy kezd el hinni? Nagy titok ez. Aki már hisz, az is nehezen tudja megmagyarázni, hogy mi történt, mi változott, amikor hinni kezdett. Azért nem tudjuk megmagyarázni, mert nem a mi lelki tevékenységeink eredménye a hit, hanem Isten ajándéka. Persze lehetnek körülmények, amik segítenek hitre jutni: hívő szülők, barátok, társak, kéznél levő Biblia, vagy épp a felébredő lelki éhség valakiben valami igaz, tiszta dolog iránt, stb. De ezt is már az Úr adta, hogy megtalálhassuk őt. Ahogy Gál Ferenc katolikus teológus írja: „Adott elég világosságot, hogy keresők rátaláljanak, de hagyott elég homályt is, hogy keressük Őt.” A kapcsolatot tehát Isten kezdi. Az emberi oldal itt abban nyilvánul meg, hogy kész-e elfogadni ezt az ajándékot. Beszél az Ige a hit karizmájáról is (1Kor 12:9). Ezt a hitet már nem a saját, hanem a mások üdvösségéért kapja az, aki engedelmesen beáll a lélekmentés szolgálatába.

Ha már hiszek, akkor ezt a hitet naponta meg kell erősítenem magamban. A keresztyén embert nem annyira a hit birtoklása jellemzi ugyanis, hanem a keresése. Minden megtalált eredmény újabb probléma kiindulása, minden befejezés újabb nyitány. Karl Barth teológus írja: „A keresztyén ember sosem válhat „jó" hívővé, egy álláspont halálosan komoly képviselőjévé. Hiszen az ember soha nem lehet keresztyén, csak újra meg újra azzá válhat: minden nap estéjén meglehetősen szégyenkezve a maga aznapi keresztyénsége miatt, és minden új nap reggelén hálásan azért, hogy még egyszer merhet belevágni. A keresztyén gyülekezet egységes abban, hogy csupa kezdőkből áll - és hogy éppen ez az igazán jó: újból kezdőnek lenni, elölről kezdeni újra, tehát egyetlen ponton sem megállni. Ez az igaz hit egysége.” Jó, ha mint egy kezdő, úgy tudunk rácsodálkozni Istenünkre, mint aki először olvassa, úgy kézbe venni a Bibliát. Az első szeretet éledhet ekkor fel bennünk, ami odavonz az Úrhoz. Persze Istenünk itt is teljesen mellettünk áll, számtalan módon kész segítséget adni, hogy hitünk megmaradjon. Az Igében látjuk, hogy leggyakoribb eszköze az, hogy nagy feladatokra hív el, vagy nagy hitpróbákba enged. Ezekkel tud ugyanis a leghatékonyabban formálni minket.

Ki is kell tartani a hitben: „Hit által hagyta el (Mózes) Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant.” (Zsid 11:27) Pál apostol, amikor életét összegzi Timóteusnak, örömmel állapítja meg: a hitet megtartottam. Csodás ajándék ez az Úrtól, és nagy feladat is egyben ennek ápolása, növelése egészen a végsőkig. Isten Krisztusban megtart minket, mi pedig el ne engedjük soha azt, ami vele összeköt!

    Pál apostol a Róma 12-ben elkezdi a szeretet témáját kifejteni, és a további részekben azt többféle gyakorlati oldalról mutatja be. A Róma 13 a felsőbb hatalmak felé irányuló szeretetről és engedelmességről szól. A 14-15 részek a gyülekezet szeretetéről szól. Pontosabban az elfogadásról.

    Nagyon sokat hangoztatják ma ezt. Csak nem elfogadást, hanem toleranciát mondanak. Ugyanazt jelenti.
   
    A toleranciának vannak kedvező hatásai. A középkorban sokkal kevésbé volt toleráns például a katolikus egyház a máshogyan vélekedőkkel szemben. Inkvizíció működött, ahol sokakat bélyegeztek eretneknek, akik csak elég bátrak voltak ahhoz, hogy eltérő véleményüknek hangot adjanak. Jó, hogy ma szabadabb az ember, a hívő ember is. De ezeket a kedvező hatásokat egy jelentős csapda helyzet ellensúlyozza. Általánossá, sőt népszerűvé vált, hogy elfogadjuk az embereket, és szó nélkül hagyjuk azokat, amikkel küszködnek. „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek fölötte?”- hangzik az általános reakció valakinek a romboló hatású viselkedésére. Pedig mindez nem ítélkezés kérdése, hanem sokkal inkább a másokkal való TÖRŐDÉS JELE, ha szembesítjük azzal, hogy amit tesz, nyilvánvalóan ártalmas rá és a körülötte élő emberekre.

                A toleranciára való törekvés eredményeként egyre ritkábban találkozhatunk olyanokkal, akik mernek másokat szembesíteni tetteik következményeivel, vagy felelősségre vonni egy akaratos embert. Némelyek azt mondanák, hogy így van ez jól, hogy nem helyes mások dolgába avatkozni, nem számít, milyen bajban vannak.

Valaki - akit nevezzünk most Jánosnak - heteken keresztül számos embernek elmondta a lelki közösségében, hogy alkoholfüggőséggel küszködik; ahelyett, hogy keretek között tartaná az ivást, úgy tűnik, az ital uralkodik fölötte. Nem arról beszélt, hogy társaságban időnként megiszik egy-két italt. Meg volt győződve róla, hogy az ivás bálvánnyá vált számára, olyan erővé, aminek rabjává vált. Minden alkalommal elpanaszolta a csoportban, hogy szeretné abbahagyni az ivást, de továbbra is rendszeresen leissza magát.

Jó néhány hét után, hallgatva János ismétlődő panaszkodását, a csoport egyik tagja, akit most Róbertnak nevezek, megelégelte János üres és hangzatos ígéreteit.

                Szembesítve ezzel Jánost, Róbert megkérdezte: „János, valóban abba szeretnéd hagyni az ivást?”. János biztosította róla, hogy igen. Rövid szünet után Róbert elkezdte kérdőre vonni barátját: „Nem tudom, hogy ezt teszed-e. Minden héten ugyanazt a régi lemezt hallom, minden eredmény nélkül. Engedd meg, hogy megkérdezzelek: tartasz otthon szeszes italt?” János elgondolkodott és így válaszolt: „Igen”. Ekkor ezt mondta neki Róbert: „Hogy gondoltad, hogy abba tudod hagyni az ivást, ha helyet adsz a kísértésnek az otthonodban? Minden csepp alkoholt száműznöd kell a házadból. Amíg ezt nem vagy hajlandó megtenni, nem hiszem el, hogy komoly a szándékod.”

Nem túl toleráns mondat. Lenne bátorságod valakivel ilyen egyértelműen szembeszállni, legyen szó alkoholról, hazárdjátékról, udvariatlanságról, vagy bármely más nem kívánatos viselkedésről? Róbert megtette, és hála Istennek a kemény, de gondoskodó intés megtette a kívánt hatást. János hazament azon az estén, kiöntötte minden alkoholt és összetörte az üvegeket. Ez volt a kezdete János alkoholizmussal szemben folytatott küzdelmének. Később teljesen felszabadult az alkohol rabságából.

A Bibliában a Példabeszédek könyve 28,23 így tanít minket: Aki figyelmezteti az embereket, az végül kedvesebb lesz annál, aki csak hízeleg. Szó nélkül hagyjuk a méltatlan viselkedést a munkahelyeden a tolerancia jegyében? A mások érdekében kimondott őszinte és szeretetteljes intés több áldást eredményez, mint a hízelgés, és megmenthet másokat a romlástól.

                Pál apostol is ezért inti a rómaiakat, hogy fogadják be maguk közé az erőtlent.

Fontos meghatározni, hogy kire gondol itt az apostol. Ki voltak ott akkor Rómában azok az erőtlenek, akiket így védett az apostol? Négy feltevés is található a szakirodalomban ezzel kapcsolatban. Én a legvalószínűbbet szeretném csak ismertetni.

Eszerint ezek olyan emberek, akik zsidó hitről tértek a keresztyénre. Ezek erőtlensége abban állt, hogy megtérésük után is lelkiismeretesen megtartották a zsidó étkezési és ünnepnapi előírásokat. Megőrizték a ószövetségi rendelkezéseket: nem ettek semmi tisztátalant. Azonkívül bizonyára meggyőződtek a hús kóser voltáról, vagyis hogy az állatokat előírások szerint vágták-e le.

Pál apostol azért beszél erről, hogy elősegítse a konzervatív felfogású (többnyire zsidó) keresztyének és a szabadabb felfogású (többnyire pogány) keresztyének szeretetben való együttélését. Persze a felolvasott igeszakasz nem akar ilyen egyszerűen általánosítani.

Lehetett pogány, aki megismerte a zsidók hitét, lekezdett ahhoz alkalmazkodni, majd később keresztyénné lett. És lehettek olyan felvilágosult zsidók, mint Pál apostol, akik kifinomult lelkiismerettel rendelkeztek, és boldogan örvendeztek keresztyén szabadságukban. Pál apostol kétségkívül az erősek álláspontján volt. De az erőseknek épp abban áll a felelőssége, hogy segítsék az erőtleneket.

Pál apostol jól tudta, hogy az evangélium szempontjából az étkezési előírások és az ünnepek kérdése mellékes. Tisztán látja, hogy mi alapvető, mi az, amiben pedig megengedhető a szabadság.

Hasonló tisztánlátásra van szükség ma is. A mi egyházunkban is a szokásaink kérdését nem szabad a lényeg szintjére emelnünk, és az igaz hit próbakövekévé tennünk. Az élő gyülekezetekben új hagyományokat alapítanak azon régiek helyett, amelyek megértek az átgondolásra, változtatásra. Ami jó a régiből, csak azt tartják meg.

A lelkiismereti kérdéseket úgy kell kezelni, hogy a közösséget ne forgácsolják szét.

Mit mond konkrétan nekünk ez az igeszakasz? A hitben erőtlent fogadjátok be. Nincs szó itt e testvérek milyenségének elkendőzéséről. Erőtlenek = éretlenek, tudatlanok, és valamilyen tévedésben vannak. Ott a késztetés, hogy kiigazítsuk ezt a tévedését. De az apostol azt mondja, hogy A hitben erőtlent fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok. Ez a befogadás nem csak megtűrést jelent, hanem a szó utal az igazi szeretet melegségére és jóságára is. Az Ige elfogadásra bíztat. Nem feltétel nélküli elfogadásra mégsem. Jóllehet Isten szeretete nem ismer feltételt, ahhoz azonban, hogy fogadjon minket bűnbánatot kell tartanunk és hinnünk kell Jézus Krisztusban.

Pál apostol két példát hoz itt. Étkezés, és úr-szolga viszony. Zöldségfélét eszik: csak így lehet biztos abban, hogy nem eszik nem kóser húst.  Hogyan viszonyuljon ehhez az a keresztyén, akinek ez nem probléma? Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik, hiszen az Isten befogadta őt. Isten sokkal nagylelkűbb, irgalmasabb, mint az ember. Honnan vesszük a bátorságot, hogy kirekesszünk egy olyan embert, akit Isten befogadott?

Határozza az meg az erőtlenekhez való magatartásunkat, hogy mi módon viszonyul hozzájuk Isten!

Úr-szolga viszonya. Így olvassuk: „más szolgája”: az erőtlen testvér nem szolgám nekem! Ő Krisztus szolgája, miként én is. Nem állhatunk keresztyén testvérünk és Krisztus közé!

•             Legyünk egymásnak ilyen társai!

•             Az Úr segítségével próbáljuk meg meghatározni, hogy mi a lényeges, és mi a lényegtelen. (mit tart a Biblia annak!) Aszerint tegyünk, amiként az ige int!

•             Kutassuk Isten gondolatait másokkal kapcsolatban, még ha látszik, hogy gyengébbek nálunk, akkor is, és ne menjünk el szótlanul mellette, segítsünk neki feljebb emelkedni. Jézus is így tett velünk.

Ezt a térképet is meg kell néznetek, nagyon tanulságos. A fenti kérdésre pedig a válaszom: Isten.
 

A kép a Mel Gibson által készített ismert filmből való, a dal pedig Jeremy Camp szerzeménye.
Értem, miattam, helyettem történt meg ez Jézussal.

A címen túl az Ige hatásával is kapcsolatos ez a tanulságos térkép.

Sokan küzdünk a kínzó kérdéssel: ki vagyok? Megelégeljük, hogy annyiféle szerepet kell játszanunk, annyiféle elvárásnak kell megfelelnünk. A kétségbeesett önkeresés elvezethet a radikális gondolathoz: „Le minden álarccal!” Lehetséges ez?

         Azzal, hogy nem vethetjük le álarcaink, a pszichológia régen tisztában van. Ha viselnünk kell ezt, akkor a talpraesett pszichológus mit tanácsol? Legalább olyat vegyünk fel, amelyik jól áll! Forgács József inkább a benyomáskeltést boncolgatja könyvében. Azt mondja, hogy önkéntelenül is benyomást keltünk a hétköznapi helyzetekben. Talán hazudunk ezzel? Valóban, sok ember másnak adja ki magát, mint ami, hogy ezzel haszonra tegyen szert. Lehetne sorolni irodalmi példákat is a Koldus és királyfin át ennek mai megfelelőjéig. De a lélektan szerint itt nem erről van szó. A benyomáskeltés arra az alapvető emberi hajlamon alapul, hogy úgy képzeljük el, tervezzük meg, és szabályozzuk társas viselkedésünket, hogy a benyomás, amit keltünk, kifejezze saját magunkról és társainkról alkotott képünket.

Amikor a nyilvánosság számára mutatjuk meg magunkat, maszkot vagy „homlokzatot" is használunk. (Goffman „homlokzatnak" nevezte azokat a pozitív társadalmi értékeket, amelyekről egy személy sikerrel hirdeti, hogy képviseli őket.) A homlokzat az én kivetített képe, amelyet elismert társadalmi tulajdonságok alkotnak. Az öltözék, a viselkedési stílus, a kiejtés és a szókincs mind-mind része lehet a nyilvánosság számára bemutatott „homlokzatnak". Goffman szerint ha alakításaink balul ütnek ki, vagy a „homlokzat" összeomlik, az nemcsak zavart eredményez, hanem fenyegeti azt az érzésünket is, hogy társas/társadalmi kapcsolataink előre láthatóak és rendezettek. Ha az emberek „szerepükön kívül" cselekednek, nem tudjuk, hogy a továbbiakban mire számítsunk, hogyan lássunk előre egy helyzetet, és hogyan birkózzunk meg vele.

Paul Tournier a Személy és szerep című könyvében azt mondja, hogy e kettő - a személyünk és szerepünk - állandóan jelen van. A kettő kölcsönhatásban van egymással. Ő is elismeri a színházhasonlat jogosságát. De arról is beszél, hogy állandó kísértésként jelentkezik, hogy megfeleljünk a szerepnek, amit elvárnak tőlünk, ezért például úgy teszünk, mintha nagyon sietnénk, pedig szívesen maradnánk. Azt játszuk, hogy ráérünk, pedig már türelmetlenül várjuk, hogy elmehessünk. Úgy teszünk, mintha szívesen adnánk a kéregetőnek, ha nálunk lenne a pénztárcánk. Valójában, akkor se adnánk, ha ott lenne.

„Nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat.” (Péld 14:13) Van egy mély vágyunk. Az, hogy a valódi személyiségünket éljük meg, aszerint éljünk. Ez általános vágy. Gyakran mondjuk ma: „Fogadj el, mert én ilyen vagyok.” Úgy tüntetjük fel, mintha tudnánk, hogy milyenek vagyunk. Belül azonban érezzük, hogy mennyire bizonytalan is ez a kép.

Vannak a jelmezlevételnek harcos hívei. A naturisták vagy más néven nudisták is ilyen elveket vallanak. Ők őszintén kergetik azt az álmot, hogy teljesen levetve a megszokott jelmezt, egy hitelesebb emberi közösségre találhatnak. Szerintük mindenféle képmutatás tagadásának szimbóluma az, hogy úgy mutatkoznak, amilyenek valójában, teljes egyszerűségükben, még azt sem takargatva, amit az alapvető szemérem diktál.

Minden cicoma és álarc nélkül szeretnénk élni? Ehhez ki kellene iktatni az emlékezetet, ami pedig alapvető emberi tulajdonság. Mindaz, amit a múltban éreztünk és átéltünk, belénk vésődött. De mi lenne, ha sikerülne, és kiderülne, hogy valójában a személyem nem olyan jó, mint aminek hittem? Tehát nem az az elsőfdleges feladatom, hogy megtaláljam önmagam. De akkor mégis mi?

A Biblia is érvel a meztelenség ellen. A bűnbeesés után Ádám és Éva ösztönösen fügefaleveleket fűztek össze, hogy ágyékkötőket készítsenek maguknak (1Móz 3:7). Később Isten maga tökéletesítette öltözetüket, bőrből készült ruhát adva rájuk (1Móz 3:21). Tudta tehát, hogy attól kezdve egészen a világ megváltásáig nem lehetünk teljesen meztelenek emberi mivoltunkban. Nem vette el az embertől az összefércelt ruhát, hanem szebbet adott neki. A Szentírás felébreszti az olvasóit abból az álmukból, hogy látszatoktól és védekezésektől mentes életet élhetnek. Ellentétben a hiábavaló erőfeszítésekkel - megszabadítani az ember személyét az összes felvett szerepétől - egy egészen más megoldást kínál: fogadja el azt a ruhát, amelyet Isten ad rá, azt a szerepet, amelyet neki szánt.

A Biblia egyáltalán nem becsüli le a külsőségek jelentőségét. Az egész természetre úgy tekint, mint az emberi élet Isten által teremtett ragyogó hátterére. Dicséri az asszony szépségét, Salamon templomának csodáit, a táj szépségét, a virágzó rét pompáját. Mesél fényűző ruhákról, arany- és ezüst díszítésekről, zenéről, táncról, szertartásokról és különböző vallási szokásokról. Tehát a formára is nagy hangsúlyt helyez.

Az, aki a formák semmibevételét tűzi zászlajára, ugyanúgy szerepet játszik, mint az, aki ha törik, ha szakad, jól vasalt akar lenni. Mindkettő a maga eredetiségében hisz, és mindkettő a maga hiúságát legyezgeti. És emiatt mindkettő téved. Néha sokkal fegyelmezettebbnek kellene lennünk, mint amilyenek vagyunk, és néha sokkal felszabadultabban viselkedhetnénk, mint ahogy tesszük.

A királyi udvarokban kötelező protokolláris szabályok vannak, és ezeknek a királyok kötelesek magukat alávetni, bármennyire is kerülni szeretnék az ünnepélyes ceremóniákat, mivel ezzel tisztelik meg a népet, amelyet képviselnek. Legnagyobb erényük éppen az, hogy lemondanak egyéni szeszélyeikről, és jól eljátsszák a hivatásuk által rájuk szabott szerepet. Azonosulnak szerepükkel, sohasem feledve, hogy királyok.

Gondolkodásunkban — ki jobban, ki kevésbé — mindig szembeállítjuk a formát és a tartalmat. Azt szeretnénk, hogy ne a formáért, hanem a tartalomért értékeljenek. Ez a szembeállítás azonban naiv és elbizakodott: a forma az, ami látható, mi pedig mindig azt a látszatot szeretnénk kelteni mind önmagunk mind mások előtt, hogy ami nem látható, sokkal értékesebb. „A külcsín igazolja a belbecset" — írja Jacob Boehme. Így van ez egész életünkben, ám az önmagunknak alkotott szerep nem is olyan képmutató, mint hisszük. Annál inkább kifejezi valódi személyünket, minél kevésbé figyelünk rá.

A fent említett könyv elmondja, hogy bár nem a ruha teszi az embert (a közmondás eleve utal arra, hogy milyen kényes dologról van szó), és nem elég sarut kötni, hogy szentté váljunk, de nem véletlen, hogy a szerzetes reverendát hord, a bíró talárt, a katona egyenruhát. Testi, lelki, sőt szellemi életünk is magán viseli eljátszott szerepünk jegyét. Problémánk tehát más irányba tolódik el. Lemondhatunk utópisztikus álmunkról, hogy mezítelenül éljünk, és bármiféle szereptől mentesen ragadjuk meg személyünket? Be kell ismernünk, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlan. Figyelmen kívül kell hagynunk a „szerepet játszik” kifejezés negatív csengését. Nem arról van itt szó, hogy lemondjunk mindenféle szerepről, hanem arról, hogy megtaláljuk az összhangot személyünk és a szerep között. – érvel Tournier.

„Megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult.”(Filippi 2:7)

Jézus sem volt mentes attól, hogy szerepet játsszon, ráadásul egy tanult szerepet: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz.” (Jn. 5:9-20a) Emberi forma és isteni tartalom! Mekkora áldozatot jelenthetett Jézus számára ennek az álarcnak felvétele? Ott kellett hagynia a mennyei gazdagságot a földi szegénységért. Olyan társaságból távozott, akikkel mindenben egyetértett, hogy olyanok közé menjen, akik gyűlölték azért, mert Messiás. Ráadásul ezt az egyetlen szerepet játszotta végig következetesen, nem törődve azzal, hogy az emberek közül sokan teljesen mást vártak el tőle. Ez volt az Ő tökéletes „alakítása”.

Nagyszerű volt például a figyelemfelkeltésben. Néha tömörségével éri ezt el: „Kövess engem!”, máskor meghökkentő mondataival: „Ti adjatok nekik enni!”. Péter esetében is a furcsa kérés kelthette fel a figyelmét: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” Simon farizeussal folytatott beszélgetése során a rövid kis szituációval, amit elmond Jézus (a két adósról) mintegy tükröt tart Simon elé. Nikodémust azzal lepi meg, hogy figyelmen kívül hagyja Nikodémus méltatását, hanem az újonnan születésről kezd el beszélni. A lábmosás önmagában egy igen meghökkentő cselekedet volt. A mindennapi élet képeiből vett példázatai is megragadták a figyelmet.

Ez éppoly tudatos volt nála, mint nonverbális üzenetei. Ezek közül néhányat az evangéliumok is rögzítenek: örömről és szomorúságról árulkodik a mimikája (Lk 10:20 és Jn 11:33-35, Lk 19:41), odafordulást vagy épp haragot tükröz a tekintete (Lk 6:20, Mt 19:26 és Mk 3:5), gyakran megérinti a gyógyulni vágyók beteg testrészeit, hangerősségét  változtatja, ahogy a helyzet kívánja (Lk 8:8, Jn 12:44, Jn 7:28,37), a térközt is változtatja, ha kell (odalép tanítványaihoz Mt 28:18). Látjuk, hogy mesterien játszotta szerepét, mindent a küldetéséhez igazított. Példa ő ebben is a követőinek.

A nagy kérdéshez tehát, hogy az álarcnélküliség ábrándjának kergetése helyett mit tegyünk, úgy juthatunk közelebb, ha megtaláljuk és felvállaljuk a személyünknek szánt szerepet. A szerepet, ami nem elfedi, hanem kiteljesíti igazi lényünket.

 

Bír 6:11-16 és Mk 5:24-34

Ma Magyarországon kétféle hangot hallani a közéletben:
• Nagy baj van az országban, nagyon rossz irányba vezeti a kormány az országot
• Minden rendben van, szükségesek a reformok, utána jobb lesz majd
Ez a hang a politikusok hangja. Azoké, akik arra hivatottak, hogy a nép akaratát képviseljék, megszólaljon a nép rajtuk keresztül.
Sokan szomorúak ma Magyarországon, hogy az ő nevükben nem igazán beszél senki. Mert ma már sokan egyik szélsőséges gondolkodást sem támogatják. A békére, összefogásra vágynak. Arra vágynak, hogy ezt képviselje már valaki.
Kedves gyülekezet! Nagy lehetőség országunk mai helyzete Krisztus népének! Meg kell szólalni, és el kell mondani, hogy Jézusban lehetséges a megnyugvás, és az újrakezdés.
Mt 11:28 Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.
Előttünk van két személy ma este: Gedeon és a vérfolyásos asszony. Mindkettőnek ki kellett lépni a porondra. Az egyik azért, hogy az Úrtól kapott szabadító küldetést elvégezhesse. A másik azért, hogy a saját testét keserítő betegségből szabadulhasson. A szabadságért, a gyógyulásért cselekvésre, nyíltságra volt szükségük. Nem tudták volna Isten akarata szerint tenni azt, ami a dolguk volt, ha nem lépnek elő.
Az ige tanácsa ma este:
Gedeon
• Amikor Isten népe szabadításért kiált, Isten küld nekik szabadítót!
Bír 6:7 Izráel fiai segítségért kiáltottak az ÚRhoz.
Bír 2:16 Akkor bírákat támasztott az ÚR, és azok megszabadították őket szorongatóik kezéből.
• Az Úr a hűséges követőit választja ki nagyobb feladatokra
1Kor. 1,26 Mert nézzétek csak a ti elhivatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők.
• Isten bátorítja a hitben gyengéket, akik negatívan gondolkodnak magukról
Mt. 17,19-20 Akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Ő így válaszolt: „Kishitűségetek miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.
• Isten türelmesen vár ránk, mert megérti gyengeségünket
Zsolt. 8,3 Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.
• Isten bátorítja szolgáit a krízisek idején, módszerei különbözőek
Zsolt. 145,17-18 Az ÚRnak minden útja igaz, és minden tette jóságos. Közel van az ÚR mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.
A vérfolyásos asszony
12 éve szenvedett – talán van köztünk, akinek szintén hosszan elhúzódó betegsége van. Isten megérti fájdalmaid, testvérem.
Mindent megpróbált - mindenét ráköltötte az orvosokra, de semmi hasznát sem látta, hanem még rosszabbul lett; - próbálkozunk sok mindennel.
A tizenkét éve vérfolyásos asszony a törvény szerint tisztátalannak számított. Azért, hogy ne csak testi betegségétől szabaduljon meg, személyesen kellett beszélnie Jézussal, aki a testet-lelket egyszerre gyógyítja meg. Végül elég bátrak lett ahhoz, hogy közvetlenül Istenhez menjen.
Ne bízd az igehirdetőre pusztán a te lelki életedet! Az igen gyér táplálék, le fogsz soványodni! Sőt, ha fel akarsz szabadulni, akkor még inkább a közvetlen útat tanácsolom neked! Menj Istenhez gyakorta imában, keresd őt kitartóan az Igében! Olyan közel kerülsz hozzá, hogy meg is érintheted őt. Ekkor erő áradhat beléd is!
Ennek az asszonynak nem egy nagy küldetés elfogadásához kellett a hit, bátorság, mint Gedeonnál, hanem ahhoz, hogy Isten elé lépjen.
Afrika szenvedő népének, és magyar népünknek is Isten elé kellene lépni, hogy gyógyuljon.
Előlépni hittel – erre bátorít ma este Isten igéje. Elő mersz állni? Hova kell előállni? Lehet, hogy a gyülekezeti szolgálatban kellene aktívabbnak lenned. Lehet, hogy szomszádaidnak keresztény könyvet kellene ajándékoznod. Lehet, hogy másképpen, de elő kellene lépned. Nagy szükségben vannak az emberek körülötted!
Zsolt 50:14b Teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat!
Mk. 5,33 Az asszony pedig, mivel tudta, mi történt vele, félve és remegve jött elő; leborult előtte, és ELMONDTA NEKI A TELJES IGAZSÁGOT.
Az igazság a mi hitünk szerint nem egy elvont fogalom, hanem egy személy, Jézus Krisztus! Beszélgetéseinkben legyen olyan törekvésünk, hogy ehhez az igazsághoz lyukadjunk ki! Nem úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk, akivel beszélünk. De tudatnunk kell vele, hogy van lehetőség a hitre, szabadulásra. Jézus így tett a samáriai asszonnyal való beszélgetésekor. Felszínre került az igazság, hogy milyen volt annak az asszonyak az élete: öt férje volt, a hatodikkal élt. Váltogatta a férfiakat. Ma ha egy beszélgetésben valaki személyes témákat hoz elő, visszautasítják: Mi köze hozzá?
De ez az asszony nem tette, mert megérezte, hogy szeretetből, mentő szándékkal beszél Jézus.
Késznek kell lennünk rá, hogy nehéz témákról is nyíltan szóljunk. Felelősségünk van azokért, akik között élünk. Isten ugyanis meg tudná őket szabadítani nyomorúságaikból!
Az 50 zsoltár is kitér erre:
Zsolt. 50,6 Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten.
Aki az igazságot követi, nincs oka félni.


Bír. 6,14 Az ÚR ekkor odafordult hozzá, és azt mondta: Menj, és a te erőddel szabadítsd meg Izráelt Midján markából! Én küldelek téged!
Isten Gedeont használta fel, hogy megszabadítsa népét a midjánita elnyomásból. Ha elfogadnánk küldetésünket, még többre tudna használni minket is.
Mk. 5,29 És azonnal elapadt a vérzés forrása, és érezte testében, hogy kigyógyul a bajából.
Krisztusban erő van. A legtöbb lelki erőt az ő váltsághalálán elmélkedve nyerhetsz.
Az 50. zsoltár is Isten szabadítását említi befejezésül:
Zsolt. 50,15 Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.

Összefoglalás
• Lépj elő!
• Képviseld az igazságot, képviseld Krisztust!
• Hidd, hogy az ÚR képes szabadítani mind a test, mind a lélek betegségeiből, és a bűn szorításából!

Kol 1:1-8

Több dolog is nehezíthetné, hogy Pál apostol ilyen szeretetteljesen kezdje a kolossé levelet:

1. Az apostol ezeket a sorait fogságból írta, miként az efézusi, filippi gyülekezetekhez és a Filemonhoz írt levelet.
2. Az apostol sohasem látta a kolosséi hívőket. Nem ő alapította ugyanis ezt a gyülekezetet, hanem a 7.versben említett Epafrász testvér, aki Pálnak igen hűséges és szorgalmas munkatársa volt azon a helyen.

A felolvasott igék a hála szavai olyan keresztyénekért, akiket ugyan az apostol nem látott személyesen, de HALLOTT Krisztusba vetett hitükről, szeretetükről és reményükről.

Ebben szeretném, én is ha megerősödnénk a mai napon: legyünk hálásak egymásért, és Isten értünk végzett munkájáért!

Gondolhatná a felületes olvasó a gyülekezethez írt levél kedves, udvarias bevezetésének a felolvasott igeszakaszt. De Pál apostol, és a Szentlélek ennél sokkal lényegre törőbb. Amit az Igében olvasunk, az értünk is íratott, és valamiben mindig változtatni akar rajtunk. Az én igém nem tér vissza hozzám üresen – mondja Ézsaiás könyvében az Úr.

Három kérdést intéz felénk ez az ige, ami elősegítheti a lelki növekedésünket:

1. Kik vagyunk?
2. Látszik-e rajtunk, hogy kik vagyunk?
3. Miként lettünk azzá, akik vagyunk?

1. Kik vagyunk?

Ha nekünk címezné az apostol a levelet, akkor ezt írná „a Krisztusban megszentelt hívő testvéreknek, akik Rákosszentmihályon élnek”.

Az apostol így gondolt rájuk ismeretlenül is. Isten így gondol erre a gyülekezet, úgy, hogy jól ismer minket. Nem csak halott rólunk, hanem ő teremtett meg, és ő adott új életet számunkra. Sőt ő az, aki megszentelődésünk folyamatában is segít.

Kifejezi ez a megfogalmazás a hívő élet kettősségét: Egyrészt a Krisztussal való közösségben él az, akit Isten újjáteremtett. A Biblia szerint ezek a szentek. Másrészt pedig egy adott helyen élnek ezek a szentek testvéri közösségben. Mi Vámospércsen, a testvérek Rákosszentmihályon. Ahova éppen letett, vagy elhívott minket az Úr. Az, hogy ki vagyok tehát e kettősség kell, hogy meghatározza: amikor a városban forgolódom, nem szabad elfelejtenem, hogy én Krisztusban élek, és Krisztus példája szerint akarok dolgozni a munkahelyemen, közlekedni a városban, és együtt lenni a családommal. Ugyanakkor a gyülekezetben pedig, ahova járok nem csupán megpihenni megyek, és örülök, hogy végre kiszakadtam a világi környezetből, hanem hozom magammal egyfajta imádságként azt, amit láttam a környezetemben. Mert úgymond nem csak szent vagyok, hanem Kolosséi is. Felelős vagyok a környezetemért. Kolossé egyébként birkatenyészetének köszönhetően egy jómódú kb. 10.000 fős kisváros volt, a mai Törökország területén.

Mit gondolunk tehát, kik vagyunk?

Lehet, hogy néhány testvérnek most azon kell elgondolkodnia e kérdés kapcsán, hogy vajon Krisztusban élem-e igazán az életemet? Érdekel engem, hogy mit jelent őbenne élni? Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik. – figyelmeztet Jézus a Jn. 15:6-ban.

Lehet, hogy más testvéreknek azon kell elmélkednie most, hogy felelősen gondolkodik-e arról a lakókörnyezetről, ahol él. Imádkozik-e a környezetéért, ismeri-e problémáit, szükségeit? Kész-e az isteni szeretetet tettekben is megmutatni ott, ahol él? Jézus ezért imádkozott:

Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Jn 17:15 Ebben meg is erősíti a 18. vers: Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba.

E kettősség kell, hogy most elmélkedésre késztessen, és változásra vezessen minket!

A második kérdés:

2. Látszik-e rajtunk, hogy kik vagyunk?

Pál apostol rendszeresen imádkozott a kolosséi gyülekezetért. Imádságát hálaadással kezdi. Különösen hálás azért, hogy ennek a kicsi gyülekezetnek híre van. Felfigyelt a pogány környezete is arra, hogy

milyen erős a Jézusba vetett hitük,
milyen sok áldás van az egymás iránti szeretetükön,
és milyen élő reménység van a szívükben a világ csüggesztő körülményei között is.
Ahol ez a három együtt megvan: a Krisztusban való hit, az egymás iránti szeretet és az Isten ígéreteire épülő reménység, ott jelen van Krisztus. A hit, szeretet, és reménység jól ismert szavai alatt jó lenne, ha nem általánosságokat értenénk. Hogy ezt segítsem, hadd állítsam az idő hármasságával párhuzamba e három fogalmat!

HIT – hiszem, hogy ami megtörtént a múltban Jézus Krisztussal, az értem, és helyettem történt meg. Amit Ő tett azt tehát magamra nézve is érvényesnek tekintem. Ez a hitem alapja, és ide térek vissza, ha valami meg akarna ingatni hitemben.

SZERETET – nem csak lelkesedés, nem csak rajongás, nem csak ellobbanó szalmaláng, nem valamiféle számításból, érdekből történő viselkedés. Az isteni szeretetről van itt szó, az agapéról, ami Krisztus által áradt belénk:

"szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által." Róm 5:5b. Ez a szeretet határozza meg jelenünket, és formálja jellemünket.

REMÉNYSÉG – a reménység Isten ígéreteinek komolyan vétele. Aki reménykedik, az tudja, hogy így lesz majd, ahogy Isten elkészítette a jövőt. Ez felülemel minket, kivesz a világi szemléletből. Ezért nem érti a világ sokszor a hívők reagálását. Miért szorul össze a szívük és miért szomorúak valami miatt, amin a világ nevet, vagy amiből viccet csinál? És fordítva: hogyan lehetnek nyugodtak és vidámak, amikor mindenkinek összeszorul a szíve meg a gyomra? Azért, mert nemcsak annyit látnak a világból, amennyi a szemük előtt van. Mi nem a láthatókra nézünk - írja Pál apostol -, hanem a láthatatlanokra (2Kor 4,18).

Isten kegyelme munkálja tehát a múlt eseményein alapuló hitet, a jelenben feladatként jelentkező szeretetet, és a jövő felől bátorítást adó reménységet bennünk.

A második kérdés tehát az, hogy látszik-e ez rajtunk? Tégy próbát: kérdezd meg testvéredet, hogy lát-e benned valamit e három közül? Ha még bátrabb vagy, kérdezd meg világi ismerősödet ugyanerről! De lehet, hogy nem kell ilyen önkínzásnak alávetni magunkat. Elég csak az Igét megkérdezni, hogy milyennek lát az Úr. Az megmutatja majd, ha jól figyelek, hogy hogy is állok, és miben kell változnom.

A harmadik kérdéshez érkeztünk, ami visszavezet bennünket Isten munkához:

3. Miként lettünk azzá, akik vagyunk?

Jó, ha a hívő ember emlékezik rá, hogyan is lett Isten gyermekévé. Pál apostol fontosnak tartja emlékeztetni a korinthusiakat: OLV 5-8.v.

Vagyis, hogyan kezdődött ez? Úgy, hogy hallottak Istenről. Az istenek világában élő pogányok hallottak a valóban létező, egy, igaz, élő Istenről. Először talán különös volt, amit hallottak, de mivel Isten maga szólította meg őket Epafrászon keresztül, ezért hit támadt a szívükben. És egyre nagyobb hittel hallgatták azt, amit Isten Epafrászon keresztül mondott nekik, és Isten ezzel az igével teremtette újjá őket. Ez azóta is mindig így történik. Nem véletlenül hangsúlyozza itt az apostol három vagy négy megjelölést is mondva Isten igéjére. Azt mondja:

• ez az igazság beszéde,
• amely az egész földön érvényes,
• amelyik élő beszéd, mert növekedik is, meg gyümölcsöt is terem - ilyet csak egy élő fa tud csinálni -, és
• ez formált át benneteket.

Hálásak lehetünk ezért.

Összefoglalva tehát:

Ahogy Pál apostol hálát ad a kolosséi gyülekezetért, egyúttal segít nekünk, mai keresztyéneknek ilyan fontos kérdések átgondolásában, minthogy kik vagyunk. Láttuk, hogy el kell gondolkodnunk kettős felelősségünkön: Krisztusban élünk ebben a jelenvaló világban. Az is lényeges, hogy az ebből fakadó hit, szeretet és remény látszik-e ez rajtunk. Végül azt láttuk meg, hogy ha szeretnénk ebben megerősödni, akkor legjobb visszamenni az igéhez, az elhívásunkhoz, Krisztushoz.

    Különös kettősség figyelhető meg az újszövetségi könyvekben, amikre mostanában újból rácsodálkoztam. Néha elmond egy kijelentést az ige Isten előtti állapotunkról, például, hogy „Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal 3:27b), majd máshol pedig felszólít, hogy „öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust” (Róm 13:14). Vagy Pál apostol ezt mondja: “Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint.“ (Gal 5:25) Az Ige tehát elmondja kijelentő módban, hogy Isten tett valamit értünk vagy velünk; és maga ez az esemény hordozza felszólítást is, amit aztán néha külön is megfogalmaz. Nekünk annak az állapotnak megfelelően kell élnünk, amibe az isteni kegyelem által kerültünk. Az Úr ugyanis megteremtette az erkölcsi alapot arra, hogy igeszerű, Krisztushoz hasonlító lehessen az életünk.
    Hogy is van ez?! Megadta az Úr és mégis felszólít ugyanarra? Igen. Ha ezt az egymást kiegészítő kettősséget elfogadjuk, akkor azt gondolom, hogy Krisztus testet öltésének titkához, értelméhez is közelebb jutunk. Krisztus ugyanis nem „karácsonyünnep-alapítónak” jött a földre. Isten jóakaratának ez a csodálatos megnyilvánulása, hogy elküldte egyszülöttjét, a lehető legcéltudatosabb tett volt. A végső célja ennek a te és az én üdvösségem.
    Mit jelent ki, és mire szólít fel minket az Ige Krisztus születésével kapcsolatban? Talán a legtömörebb kifejtése ennek a Kol 1:15 verse: „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül.” Az „elsőszülött” eredeti szavából képződött a „prototípus” kifejezés is. Krisztus azért jött, hogy „prototípusa” legyen az embereknek! Neked és nekem is. Isten szándéka már a teremtéskor is az volt, hogy Krisztushoz hasonlóvá formáljon bennünket. A bűn miatt eltorzult képmás helyreállása Krisztusban vált lehetővé.
    Ennek első lépése az, amit először Nikodémus hallhatott Jézus szájából: „újonnan kell születnetek!” (Jn 3:7). A továbbiakról János első levelének van fontos mondanivalója. El kell hagyni a bűnt: „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született.” (1Jn 3:9) és igaz életet kell élni: „Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.” (1Jn 2:27). Mindent a szeretet jegyében kell tenni: „aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent” (1Jn 4:7).
    Jézus születésének tehát ezek a szükségszerű következményei Isten eredeti terve szerint. Csak ha elhatározom ezekre magamat, úgy teljesülhet Isten célja Krisztus megszületésével. Ekkor válhatnak számomra a karácsonyi igék jövő idejűvé, feladattá. Ha Krisztus megszületik bennem, elindulhat a megszentelődés folyamata. Ez új, napról-napra újuló isteni életmódot hoz közel, tesz elérhetővé. Ez a testetöltés etikája.

Mi a véleményed erről?